De ebből kezd elegem lenni. Megkapod a pofont az élettől, és megkapod attól is, akinek segíteni akarsz. Látod, hogy egy nagy pofon felé halad, és próbálod megosztani vele a tapasztalataidat anélkül, hogy kérte volna, mert fontos neked az adott személy, és nem akarod, hogy bárki vagy bármi bántsa. Pláne ne az élet, aki a legnagyobb pofont tudja adni. Felhívod a figyelmét valamire, ami zavar Téged, és elmondod,hogy szerinted hogyan lenne jobb, és mit kapsz érte? Egy újabb pofont,egy marást, egy támadást.És miért? Mert a mai kor embere ennyire önző...
"Önzőek vagyunk. Átgyalogolunk mások érzelmein lelkiismeret furdalás nélkül." - mondta a Hétfői adásban VV Anikó. Ha hiszitek, ha nem, egy pár elkapott mondat erejéig a Való Világ is ráébreszthet pár dologra.
Akár akarjuk akár nem, életünk során mi is átmegyünk sok kis Való Világon. Lesznek rövidebb és hosszabb időszakok, de a lényeg ugyanaz: összezárva x emberrel, ahol személyiségek találkoznak.Beköltözünk olyan nevű villákba, mint az osztályterem, a kollégium, az albérlet, a busz, a munkahely, az autóút Pest és Tapolca között, stb.
Minél rövidebb egy villalét, annál jobb. Szerencsére pár ember nem tudja kimutatni az igazi énjét pár nap vagy óra alatt, vagy ha ki is tudja mutatni, hamar meg tudunk szabadulni Tőle. De minél hosszabbra nyúlik a mi kis bezártságunk, annál jobban kijönnek a személyiségek közti különbségek.
Lassan 3 éve élek együtt öt másik emberrel egy kis három szobás albérletben, és hát igen, pár emberre ráraknám a jelemet. Rémisztő, hogy milyen szintre tudunk jutottunk.
Régen együtt mentünk jobbra balra, örültünk, ha együtt szívtuk a levegőt a lerobbant kis kertes házunk teraszán, de kit érdekelt,hogy lerobbant, mert együtt voltunk. Ha buliba mentünk, együtt mentünk, és együtt voltunk, nem csak azt jelentette,hogy az adott napon mindenki partizik. Órákig tudtunk beszélgetni, és nem untuk meg egymást.
De mi van ma? Reggel egy illendő "szia" vagy egy "jó reggelt", esete egy "jó éjt" és ennyi. Nem együtt élünk, csak együtt lakunk. Azok az emberek, akikért régen tűzbe mentél volna, most van, hogy hozzád sem szólnak, pedig egy szobában vannak veled. Hazajövünk és beülünk a gép elé, kimegyünk a konyhába, és odapakolunk arra a helyre, amit egy másik "albilakó" tisztított meg azért, hogy oda letehesse a saját kajáját. Már nem is töröljük le a teljes asztalt, csak azt a részt, ami nekünk kell, de ha valaki mégis megteszi,hogy nekünk is töröl helyet, akkor egy nyamvadt köszönöm se hagyja el a szánkat...
Elhasználunk minden lelkiismeret furdalás nélkül akár 5 bögrét is, vagy 6 tányért, mert nincs kedvünk mosogatni (nem azért, mert lusták vagyunk, egyszerűen nincs kedvünk...), és nem is törődünk azzal,hogy másnak nem jut majd.Már nem együtt megyünk partizni, hanem csak egy helyre, de mintha nem is ismernénk egymást.Megbántjuk egymást ahol csak tudjuk, és nem is teszünk azért, hogy megoldjuk azt, ami a veszekedés tárgya volt. Sőt: a veszekedések alatt jól megmarjuk a másikat, és az a célunk,hogy találjunk egy olyan példát, hogy a másik is bűnösnek érezze magát. De ezzel mi kevésbé leszünk bűnösek? Nem, de jó érzéssel tölt el minket, hogy a másik se olyan ártatlan. De a legviccesebb,hogy el se tudunk kerülni egy egy veszekedést. Teszünk egy vicces, de érthető megjegyzést, és vagy egyből az lesz,hogy bunkón el is kezdünk felhozni egy ellenpéldát, és indulnak a marások, vagy egyszerűen addig nem vesszük a lapot, amíg mi nem leszünk erélyesebbek, és mi nem döntünk úgy,hogy vitára visszük a dolgot.
Igen. Átgyalogolunk mások érzésein lelkiismeret furdalás nélkül, majd hozzávágjuk,hogy "bocsánat" vagy "sajnálom". Ezeknek a szavaknak régen jelentése volt, tartalom volt mögöttük. Ma meg úgy használjuk őket, mint a kötőszavakat. Azt hisszük,hogy egy sajnálom mindent megold, és a bocsánat elfelejteti minden kimondott szavunkat. Emlékeztek még arra a mondatra, hogy "Őszintén, szívből sajnálom." ? Régen egy sajnálom mögött érzelem is volt.
Jobban érzem magam az egyetemen, mint az albérletben, pedig csak három napja vagyok lent, és elvileg olyan emberekkel lakom együtt, akikért anno a tűzbe is...
Ott az embereket tényleg érdekli, hogy mi van velem, és el tudunk beszélgetni úgy egy dologról,hogy más a véleményünk, amit nem is rejtünk véka alá. De tudjátok, hogy mi a legfurcsább? Hogy nem kezdünk el veszekedni....
Én inkább kiülök a kis sziklaperememre, és megtartom magamnak a dolgaimat. Miért ne legyek Én is önző, amikor mindenki az körülöttem? Kérünk!!! valamit, és magasról tojunk a másik fejére. Nekem így tetszik, fogadd el alapon próbáljuk bebizonyítani a másiknak,hogy milyen erősek vagyunk. De nem biztos,hogy mi vagyunk az erősek, lehet, hogy egyszerűen csak a másik eddig hitt benne,hogy visszatéríthet minket a helyes útra, és ugyanúgy a közösség érdekeit tartotta szem előtt, amikor önző is lehetett volna. De amikor látja, hogy mennyire önző és rosszindulatú még az az ember is, aki vele együtt él, akkor végképp feladja. Ez kicsit az a helyzet, amikor azt mondjuk,hogy nem azért megyek el, mert el akarok menni, csak egyszerűen nincs értelme tovább maradnom...Ilyenkor nem marad más megoldás, mint az,hogy neked is önzőnek kell lenned, és áttiporni másokon, lelkiismeret furdalás nélkül...
Persze, Én sem vagyok hibátlan. Felettem is lehet pálcát törni. De ezek a gondolatok nem két perc alatt születtek meg bennem, hanem hónapok folyamán. Olyan emberek, akiket eddig a barátaimnak tartottam sz@rnak mindenre és mindenkire, ami nekik éppen nem szükséges, de ami a legfájóbb,hogy rám is..Azt hiszem, innentől jobban vigyázok arra,hogy kit tartok a barátomnak...Tudom,hogy most talán aki ezt olvassa, és magára ismer azt mondja,hogy bort iszik, és vizet prédikál. Ez így is van. De Én legalább régebben megpróbáltam tenni az ellen,hogy ez a helyzet ne maradjon ennyibe. De amikor a "Milyen napod volt?" kérdés után, még annyi se jön vissza,hogy "És neked?" akkor azt hiszem,hogy itt már nincs mit tenni...
